Algharati Amir

Szerencsésnek éreztem magam, mert egészségtől duzzadó fiatal felnőttként találtam magamban annyit és olyat, amit elég értékesnek gondoltam ahhoz, hogy elhiggyem, más is örömét lelné abban. Persze, féltem is. Féltem, mert arra gondoltam, hogy sosem voltam igazán ügyes vagy tehetséges, szóval előfordulhat, hogy nem leszek elég jó. A nem elég jónak lenni félelme pillanatok alatt átalakult, és már a fájdalom legfőbb forrása lettem. Sorra gyártottam a fantáziákat, amikben a gyerekek csengetnek, hogy jöjjön már valaki, aki kiviszi vagy lekapcsolja az önkéntest, de már a domb tetején voltam, bementem.

Emlékszem Glóriára, aki a kezdettől örült nekem és támogatott; az ismerős arcokra az egyetemről vagy éppen a kocsmából; az ismeretlen, de mosollyal kínáló önkéntesekre; a kimerült és kapacitásukat többszörösen meghaladó kórházi dolgozókra; a gyerekekre, akik fehér falak közé gyűrve, szüleiktől megfosztva várták az elmúlást és arra a sok színes krepp papírra, ami mindenhol ott volt. A legijesztőbb egyértelműen a papír volt. Arra gondoltam, hogy csak hajtogatni ne kelljen, mert azt már az oviban is nagyrészt elsunnyogtam. Ahogy tágult a Nevetnikék világa, úgy megértettem, sokféle társaság, sokféle nyelven keresztül kapcsolódik. Hála az önkéntesek csapatának, rövid úton belerázódtam, és már a színes ceruzáktól, papíroktól sem rémültem meg, még ha inkább a mesék és bábok világában tudtam feloldódni és önazonos maradni.

Biztosan több dokumentum is őrzi mozgolódásaink konkrét helyeit és számait (kérdezd Glóriát!), de a mosolyok, fájdalmat felülíró nevetések, a játék és a magunk mögött hagyott élmények, egytől egyig olyan emberi kapcsolatokat jelentettek, amik önmagukban is mind különlegesek és egy életre szólnak.

Őszintén hálás vagyok, mert megtanultam, hogy a bennem élő gyermek egy erőforrás, akire, ha vigyázok, ott lesz nekem és másoknak is. Már hároméves múlt a kislányom, aki eddig megúszta a kórház „magányát”, fehérségét, ijesztő latinságát és az összeset, amit rettegni lehet. Mégis szeretném hinni, hogy ha egyszer erre kényszerülne, és valamilyen oknál fogva mi nem lehetnénk ott neki, lesznek, akik bevisznek egy kis varázst, hogy megfeledkezzen a mozdulni képtelen mutatókról.

Sajnos a nyár utcai kórházrészleg bezárásával az egész szervezet működése került veszélybe. A fennmaradáshoz, gyarapodáshoz és a csodák folyamatos gyártásához szükség van egy helyre. Úgy érzem, ez a világ sokkal rosszabb hely lenne a Nevetnikék nélkül. Kérlek, ha teheted, járulj hozzá te is az új ingatlanhoz szükséges gyűjtéshez!