Csirke Viktória

Már elég idős voltam akkor, és csak rövid időt töltöttem a kórházak falai között, de a tapasztalatot egy életre leszűrtem: ez nem az a hely, ahol jól érzi magát az ember, legyen felnőtt vagy kisgyerek.

Amikor megismerkedtem a Nevetnikék Alapítvánnyal, már egyetemre jártam, és egy óra keretében a csoporttársaim és én különböző civil szervezetekkel működtünk együtt két féléven át. Én a Nevetnikéket választottam, és hétről hétre jobban beleláttam a működésükbe – hogyan épülnek fel belülről, mi a döntéshozási folyamatuk, hogyan toboroznak új tagokat, hogyan kommunikálnak kifelé, milyen állandó vagy projektszerű munkáik vannak. A 2008-as megalakulás óta eltelt már sok idő, és amikor Kőműves Glóriával, az alapítvány vezetőjével megismerkedtem, már elsőre láttam, hogy mennyire jól kiforrott és bevált működési rutinjuk van – ám, ami a leginkább megragadott a szervezetben, nem a módszertanuk volt, hanem az, hogy mennyire fontos és hiánypótló az, amit csinálnak nap mint nap, és hogy milyen nagy szeretettel végzik mindezt.

Néha, amikor a heti feladatot írtam a Nevetnikékről, vissza-visszaemlékeztem a saját élményemre, és belegondoltam, hogy ez az alapítvány hány és hány gyereknek segít, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem volt: fiatalabbaknak, akik nem tudják még annyira felfogni, hogy mi is ez az ijesztő helyzet; krónikus betegeknek, akiknek a kórház nem csak egy rossz emlék, amire visszagondolhatnak majd, hanem az életük szerves része; gyerekeknek, akiknek a szülei nem tudják őket látogatni, így az önkéntesek azok, akikhez kötődni tudnak. Egy kis normalitás, egy kis játék, beszélgetés és nevetés valakivel, aki nem azért jön be hozzád, hogy ellenőrizze, mi baj van most veled – legyenek a nővérek és orvosok bármilyen kedvesek is. Ez nem egy jó-ha-van dolog, hanem egy alapvető emberi szükség ahhoz, hogy valaki megfelelően funkcionáljon – nem csak a mindennapokban, hanem a vegyszerszagú kórházi szobákban is, ahol az egyik nap végtelenül lassan olvad a másikba. Tehát nagyon remélem, hogy a Nevetnikék új otthonra talál, mert amit tesznek, az egyszerűen kell.

Amikor az alapítvánnyal megismerkedtem, online működésben voltak a vírushelyzet miatt, így én úgy kapcsolódtam be kicsit a tevékenységükbe, hogy csendeskönyvet varrtam. Ez egy kitömött anyagból vagy filcből készült egy-két oldalas kis könyvecske, amin feladatok vannak a nagyobb gyerekeknek, a legkisebbek pedig bámulhatják a mintákat vagy csámcsoghatnak rajta. Nem vagyok egy varrózseni sajnos, de sikerült egyet összehoznom, ám amikor láttam, hogy a többiek milyen szépségeket adtak le azon a héten, nem tudtam vele elégedett lenni. Ezért az én vállalásom, hogy varrok a Nevetnikéknek újabb csendeskönyveket – mindegyiket legalább kicsit szebben elkészítve, mint az előzőt. 🙂