Kodba Dzseni

Amint betöltöttem a 18. életévemet, jelentkeztem Glóriánál, hogy itt vagyok! Időközben felvettek az egyetemre, és elkezdtem szociális munkát tanulni. Tudtam, hogy szociális területen szeretnék elhelyezkedni, és hogy itt olyasmit is tanulhatok, amit nem biztos, hogy az iskolapadban elsajátíthatok. Életem egyik legszebb időszaka lett. Kezdeti gátlásaimat sikeresen leküzdöttem. Az elején csak kézműves foglalkozásokat mertem bevállalni, idővel aztán báboztam, hason csúsztam, állathangokat utánoztam, és saját határaimat átugorva énekeltem. Egyre több osztályra be lettem osztva. 2013-ban kerültem be az onkológiai osztályra, amit máig nagyon köszönök. A szülők maguk is jöttek, játszottak, és minden egyes pillanatért, amit ott töltöttünk, végtelenül hálásak voltak. Rengeteget nevettünk együtt. A gyerekek, a szülők és mi. Sokféle gyerekkel találkoztam. Olyannal, aki rögtön megnyílt, és olyannal, akinek bizony idő kellett, meg kellett, hogy ismerjen minket (pont, mint nekem). És ki ne felejtsem a szülőket, akik sokszor lelkesebben kapcsolódtak be a foglalkozásba, mint a gyerekek, és elmesélték a történetüket. Miközben a gyerekekkel építettük a kastélyt, megismertem a kisgyerek történetét is. Mikor a foglalkozás végén, a szülő megkérdezte, mikor jövünk újra, és milyen gyakran, mindig azt szerettem volna válaszolni, hogy minden nap. Minden nap szerettem volna látni őket mosolyogni.

Az angolérettségimen az angoltanárom tudta, hogy hova járok hetente egyszer, így a beszélgetést a kórház felé irányította, és megkérdezte tőlem, miért jó az a gyerekeknek, ha ott vagyunk, és foglalkozásokat tartunk. Azt válaszoltam, hogy azért, mert nem szabad elfelejteniük nevetni és örülni. Hatalmas erő van benne, amit nem szabad veszni hagyni.

A Nevetnikék Alapítványnál önkéntesnek lenni olyan érzés, mintha a gyermeki éned erőre kapna, és a felnőtt ésszel együtt karöltve dolgozna együtt a gyerekekért, a gyerekekkel. Néha, egy óvatlan pillanatban azt hiszed, hogy te, mint felnőtt, sok mindent tudsz. Aztán találkozol egy lánnyal, egy fiúval, aki olyan bátor, amilyet még nem is láttál. Volt, hogy egyszerre merültem ki és kaptam erőre. Azt hiszem, hogy egy-egy foglalkozás alkalmával együtt lépegettük át a határainkat a gyerekekkel.

Nem is tudom teljesen szavakba önteni, mi mindenben segített nekem az alapítvány. Értékelni az apró dolgokat. Bátornak lenni, nevetni és nevettetni, a rosszból kiragadni a jót. Jelen lenni, figyelni, elfogadni, és helyén kezelni a félelmet, a szomorúságot. Hinni. Hinni a jóban.

Ennyi pozitív dolog után most én is szeretnék segíteni, hogy ez a fantasztikus program tovább éljen, hogy a gyerekek ezután is nevethessenek egy műtét előtt, amitől nagyon félnek, hogy a mesék tovább íródjanak különféle nem létező lényekkel, mesehősökkel, és az önkéntesekkel.

Mivel a Nyár utcai telephelyünk megszűnik, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, szükség van egy új helyre. Egy helyre, ahol az önkéntes képzések zajlanak, ahol a játékainkat készíthetjük, tárolhatjuk. Ahol a táborokat szervezhetjük. Egy új önkéntes otthon. Ehhez arra is szükség van, hogy az általam kitűzött 200.000 Ft összegyűljön, ezért kérlek, adományoddal Te is állj e mellé a fantasztikus ügy mellé! 🙂

A nagyköveti vállalásom pedig az lenne, hogy segítek az új helyet otthonná varázsolni. 🙂